Hayley szemszöge:
Délelőtt kilenc van és én kint vagyok szemlén. Az egész éjszakámat azzal töltöttem, hogy farkasként jártam a határvonalat és figyeltem, hátha valami gyanúst észlelek. Az előző nap jó részét alvással töltöttem. A munkahelyemen meg szabit vettem ki, mindig ez van ha szemlére osztanak. Én, Grace, Zack vagy Mike vagyunk a legtöbbször ebben a pozícióban a fajtánk miatt. Ugyebár 3 fajta vérfarkas létezik: fehér, szürke és fekete. És ezeknek a színeknek mind megvan a jelentése. Régen amikor még az őseink tényleg csak farkasok voltak akkor rájöttek, hogy átlagosan a fekete farkasok a legerősebbek és leggyorsabbak, így őket küldték harcolni és ők feleltek a falka biztonságáért. Voltak a fehér farkasok ők találták meg az élelmet és a legjobb búvóhelyeket. És voltak a szürkék - ami én is vagyok- akik a legkisebb neszt is kifigyelték és rögtön szóltak ha ellenséges élőlény tért a területre, ráadásul a legjobban mi mérjük fel az útvonalakat akár menekülésről van szó akár a stratégiai támadásoknál. És mivel mi négyen vagyunk csak szürkék ezért van ez. Nappal átlagosan nem kell őrködnünk csak óránként kijárni ellenőrizni. Viszont kilenckor végzünk szóval én miután egy utolsó kört jártam fogtam magam és visszakocogtam a házba. Egy átlagos szombati nap látványa tárult elém: Zack kaját csinál, Ty őt fárasztja, Mike és Logan tévézik, Jane a fejhallgatóval a fején nézi a kártyákat (ne kérdezzétek, csak ő tudja mi is az pontosan), Grace és April nagy valószínűséggel alszik. Jazmine laptopozik és Hope pedig nem tudom hol van. Igen most már a húgom is hivatalosan a falka tagja. Örülök neki, bár bevallom megijedtem amikor kiderült, hogy fekete farkas. Egyrészt nagyon ritka, hogy lányból legyen egy fekete, másrészt elégérdekesen sikerült átváltoznia.
Tudni kell, hogy az első farkassá változás nagyon nehéz. Nem tudja az ember, hogy mikor, hol és mennyire fog fájni. Igen fájni, de csak az első szokott fájni meg ha az illető sok idő után először változik át. Hope-nál úgy sikerült, hogy épp errefelé tartott taxival, amikor rájött, hogy ez történik vele. No, már most eléggé ritka, hogy egy farkas visszatudja tartani a farkasságát, főleg az első átváltozást. Legtöbbször akkor változunk át amikor akarunk, de ha nagyon-nagy a veszély akkor akarva-akaratlanul is megtörténik...
Hope-re én vártam a ház előtt amikor megérkezett. Nem mondott semmit, amint elment a taxi eldobta a cuccait és felsikított. Aztán mire kettőt pislogtam átváltozott.Mivel én voltam egyedül otthon, ezért nem tudtam segítséget kérni a többiektől. Szóval az emlékeimre hagyatkoztam.
- Hope! Nyugalom!- mondtam neki halkan. A húgom úgy reszketett félelmében.- Nem lesz semmi baj. Csukd be a szemed!
Erre elég érdekesen nézett rám, nem tudta mit akarok. De lecsukta a szemét.
- Most csak figyelj a légzésedre! - láttam ahogy egy idő után a mellkasa már nem zihált annyira. - Oké és akkor most figyelj a körülötted lévő környezetedre!
Ezután szétnéztem és én is átváltoztam. Odamentem hozzá és megnyaltam az arcát. Erre öszerezzent és kinyitotta a szemét.
- Szia!-vakkantottam.
- Hayley!- kiáltotta azzal már rám is ugrott ezzel leteperve a földre. És összevissza nyalta az arcomat.
Vagy egy óráig a ház körül futkároztunk és közbe mutattam pár trükköt.
- És, hogy lehet visszaváltozni?- kérdezte meg a tesóm.
- Óóó, hát az nagyon egyszerű! Csak képzeld el magad emberként, majd gondolj arra ahogy a tagjaid visszaváltoznak emberivé. Így!- azzal én vissza is változtam. Hope-nak sem kellett sok és már újra ember volt.
- Olyan jó, hogy újra láthatlak!- ölelt meg. Ezután a cuccait bevittük a házba és megmutattam neki a szobáját ami az enyém mellett van. Amíg berendezkedett én csináltam forró csokit meg egy tálba kiöntöttem egy zacskó chipset. És ezután a kanapén ülve behoztuk az elmaradt éveket....................
*************************************
Vissza a jelenbe! Felmentem az emeletre és úgy döntöttem megnézem, hogy Hope nem-e a szobájában van. És ráhibáztam.
- Szia!-köszöntem.
- Szia!- köszönt, de a szemét le nem vette az ablakról.
- Mi a baj?- lépkedtem oda mellé.
- Semmi.- vonta meg a vállát.
- Naa! Tudom jól, hogy van valami.- noszogattam.- Hiányzik Debbie, igaz?
- Igen. Úgy érzem cserben hagytam.
- Miért?- néztem rá érdeklődve.
- Hát...- kezdte.- Tudod mielőtt eljöttem, előtte két héttel Debbie-nek meghalt öt barátja is.
Nekem meg csak kerekedett a szemem.
- Hogyhogy?
- Hát nem tudom mennyire vagy tisztában a sztárvilág híreivel....
- Pár dolgot tudok.
- Akkor azt is tudod, hogy a One Direction életüket vesztették egy autóbalesetben?
- Igen de ez, hogy jön...... ismerte őket?- kerekedett ki ismét a szemem.
- Igen. Az egyiküket baba kora óta. Én nem ismertem őket. Viszont Debbie-t nagyon rosszul érintette ez az esemény és én pont elmentem. Nem is tudom, hogy most, hogy lehet.
- Figyelj ez nem a te hibád. És hidd el szerintem Deb elég erős csaj ahhoz, hogy túltegye magát a gyászon. Szóval emiatt ne búsulj! Oké?
- Rendben.- mosolyodott el.- És milyen volt a műszakod?
- Nem volt különösebben semmi. De jó, hogy mondod megyek is jelenteni. Lejössz?- a húgom bólintott és együtt mentünk le a nappaliba. Én jelentettem Mike-nak, aztán pedig jött az ebéd. Zack megint finomat alkotott. Kaja után én elmentem körülnézni és a nap további része abból állt, hogy óránként elmentem ellenőrizni egészen este 9-ig. Szóval jó napom volt.
Sötétben vagyok. Azt, hogy miért és mióta,nem tudom. Próbálok beszélni, kiáltani de egy hang sem jött ki a számon. Miért vagyok itt? Hiába kutatok az emlékek között nem találom. Sőt semmire nem emlékszem. Várjunk csak... de már igen. Elájultam miután Liam megölelt. Pedig nem is ettem olyan keveset... vagy... ja tényleg mivel vámpír eléggé erősen ölelt meg. Jön a másik kérdés mióta? Az időérzékemet teljesen elvesztettem. Töprengek, töprengek és töprengek.... Basszus a suliban nem gondolkodok ennyit.
Hangokat hallok.
- A rohadt életbe Liam, muszáj volt ezt csinálni!- kiáltott Niall.
- Héé nyugi! Nem halt meg, legalább ennek örülj.- nyugtatta Harry.
- Egyáltalán, hogy a fenébe találkoztatok?- kérdezte Louis.
- Fogalmam sincs épp vadásztam amikor egyszer csak hallottam az ösvény túloldaláról egy reccsenő hangot. Odamentem és ott volt. Tehetek én arról, hogy olyan önfejű, hogy letér az ösvényről?!- tette fel a költői kérdést Niall.
- Mindegy. Most az a legfontosabb, hogy valahogy felébredjen. - szólalt meg Zayn. A hangok hallatán éreztem, hogy már fent vagyok csak a szemem van csukva.
- És mégis hogyan tervezed Zayn?- kérdezte Liam. Most először szólalt meg. Elkezdtem mozgatni az ujjaimat hátra észre veszik. És milyen jól gondoltam.
- Állj! Mozog az ujja!- mondta Louis. Ezután csönd állt be én pedig magamban bosszankodtam azon, hogy ennyire tárgyilagosan beszélnek rólam.
- Debora...- szólalt meg kicsit vékony hangon Niall, majd megköszörülte a torkát. - Debora, ébren vagy?
Még nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy beszéljek ezért csak kinyitottam a szemem és bólintottam.
- Hozz neki valamit enni!- adta ki a parancsot Niall Harrynek. Amaz bólintott és eltűnt konyha felé. Majd visszatért egy sonkás szendviccsel. Felültem, viszont ezt a mozdulatomat 5 aggódó szempár kísérte.
- Azért még nem vagyok rongybaba.- motyogtam. A fiúk vagy nem hallották meg vagy nem vettek róla tudomást. Én az utóbbira tippelnék. Épp készültem beleharapni az ételbe amikor valami furcsát éreztem. Megszagoltam a szendvicset amiről távolról bűzlött, hogy nem mostani.
- Köszönöm inkább nem kérek.- tettem le az asztalra a bűz forrását.
- Debbie enned kell. Különben nagyobb baj fog történni.- mondta Louis.
- Nem akkor fog történni, ha ezt megeszem. Úgy őszintén ti engem meg akartok mérgezni?- néztem körbe.
- Mégis miért?- néztek rém furcsán.
- Tudjátok a penész nem ehető.- jegyeztem meg. Majd kivettem a sonkát és feléjük mutattam. Elsőnek a sonkára majd Harryre meredtek.
- Hé...-emelte fel a kezét védekezésszerűen. -Én azt e felét nem láttam.
Erre önkéntelenül is elmosolyodtam. Főleg, hogy aztán elkezdtek vitatkozni. Egy ideig elszórakoztam rajta. Majd elővettem egy zsepit a táskámból és kifújtam az orrom. Erre mind abbahagyták a beszédet.
- Téged nem is zavar?- nézett hitetlenül rám Zayn.
- Nem, folytassátok nyugodtan.
- Nem a veszekedés, hanem a kaja.- forgatta meg a szemét Niall.
- Figyu, mivel ez már előfordult egyszer.- vontam meg a vállam.
- Mi van? Mikor?- kérdezett vissza Liam.
- Hát akkor még titeket nem ismertelek csak Niall-t. Pont az X-faktor válogató előtt egy hónappal, hétfőn történt. - kezdtem bele. - El kellett vinnem Mrs. Horan részére egy tálca sütit. Mikor odaértem csak Niall volt otthon. Megkínált egy rántott húsos szendviccsel, csak épp azt nem mondta, hogy hanyadik századból való.
Erre mind felröhögtek.
- Erre nem is emlékeztem.- mondat Niall.
- Nekem olyan tisztán rémlik, mintha tegnap történt volna.
Ezek után megtört a jég és nagyon jól elvoltunk.
*********************************************************
Pár óra múlva Niall eltűnt valahova miközben mi beszélgettünk, így úgy döntöttem megkeresem. A többiek persze ezt megértették. Elindultam az ismerős házban. Picit idegen volt, de nem tudnám megmondani miért, hisz már nagyon sokat jártam itt azelőtt.
Aztán odaértem Niall szobájához, aminek ajtaja félig nyitva volt.
- Kopp-kopp.- nyitottam ajtót. Szőke barátom ott állt az ablaknál és kifele bámult.
- Szia.- mondta.
- Mi a gond?- kérdeztem meg miközben mellé léptem. Kicsit elhúzódott tőlem.
- Semmi. - válaszolt. Nem hittem neki. Rá néztem, mire ő visszanéztem. Mélyen a szemébe néztem...
- Várj kitalálom...- kezdtem.- félsz.
- Mi? Én nem.- védekezett.
- De félsz. Félsz attól, hogy esetleg megtámadtok vagy te vagy a srácok. De attól is félsz, hogy ezt elmond nekem, hisz nem akarsz megbántani viszont elveszíteni sem. - a szavak csak úgy törtek ki belőlem, mintha nem is én mondtam volna. Láttam ahogy Niall köpni-nyelni nem tud. Kisit elmosolyodtam.
- Akkor én megyek is. Üdvözlöm a többieket!- mondtam.
- De hát találkozol velük amikor lemész.- nézett rám furán.
- Ki mondta, hogy lemegyek?- mosolyogtam. Azzal kinyitottam az ablakot és felmászva a párkányra hallottam Niall szavait.
- Debbie, Debbie ezt ne csináld! Ki fogod törni a nyakad.- mondta egyre kétségbeesettebben. Én viszont bíztam magamban és ugrottam. Tökéletesen landoltam. A vállam felett hátra pillantottam és elnevettem magam. Éreztem azt döbbent arcot amit Niall vágott. Aztán pedig elfutottam.....................
Minden embernek megvan a saját kis világa. Ami azt tartalmazz, hogy miben hisz. Bár igaz a legtöbb ember nem hiszi el, ha valami fantasztikus dolog történik körülötte. Az én felfogásom is ilyen volt amíg, át nem néztem azon a kis résen. Egy embert láttam és egy őzet. Az őz halott volt és körülötte volt egy-két kisebb vértócsa. Nem értettem, hogy az az ember mit csinál ott. Furcsán ismerős volt az alak, de nem tudtam miért. Morgást hallottam. Nem vagyok ijedős fajta, de azért megéreztem, hogy jobb ha most lelépek. De a kíváncsiságom miatt most is bajba keveredtem. Mivel még nézni akartam ezért csak hátráltam. És hátrálás közben megtörtén az a tipikus eset, ami átlagosan csak filmekben történik meg... Ráléptem egy faágra, ami hangos recsegő hangot adott ki. Erre az illető felkapta a fejét és... és megfordult. Többször kellett pislognom mire rájöttem ki az. Szerintem ő nem tudta ki vagyok a bokortól. Pár pillanat alatt végigmértem: vörös szem, fehér bőr és a szája körül vér. Kicsit sikerült beparáznom, de tudtam, hogy még ő az. Még szinte fel sem fogtam a kinézetét mér rögtön visszaváltozott... vagy nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg normálisan. A szeme visszavette az eredeti színét, úgyszintén a bőre is. A szájáról pedig letörölte a vért.
- Ki az?- kérdezte. Hallgattam mert a torkom összeszorult és egy szó sem jött ki rajta. Még egy lépést hátráltam, majd még egyet. Természetesen itt is recsegett ropogott alattam a talaj. Ő átugrotta a bokrot. Guggolva érkezett a földre és a feje is le volt hajtva. Majd felállt így szemtől szemben álltam vele.
- Debora...- kerekedett ki a szeme.
- Szia Niall!- köszöntem majd a torkomat köszörültem. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni ezt az egészet.
- Én...- kezdte.
- Hagyd! Láttam amit láttam.- mondtam. Igazából nem tudom, hogy ilyenkor mit mondhatna az ember...
- Szóval láttad...- sütötte le a szemét.
- Hogyan?- kérdeztem meg. Mosolyra húzódott a szája és a fejét csóválta. Kérdőn néztem rá.
- Találkozol velem aki meghalt egy autóbalesetben tudtoddal. Még azt is látod, hogy vámpír lett, ami egy nemlétező lény és te csak annyit kérdezel, hogy hogyan. - nézett fel rám.- Azért még engem is megleptél ezzel a reagálásoddal.
- Azért szerintem a meglepetésekben te viszed a pálmát...- motyogtam.- Na de válaszolj!
- Szerintem ehhez ülj le!- feszengve de leültem mellé (mivel közben ő is leült).
- Na az úgy kezdődött, hogy......- gondolkodott.- ...részeg voltam.
- Hogy miért nem lepődöm meg?- forgattam a szemem bár közben erősen a füvet szugeráltam (amit megjegyzem tépkedtem). És akkor elmesélte az egészet. Néhol kicsit megrökönyödtem. De aztán egy olyan kérdést tett fel amivel meglepett.
- Nem sírtál a temetéseken... Hogyhogy?- kérdezte. A fejemet felemeltem a válaszadáshoz és akkor láttam, hogy szomorúan néz engem. Jó ideig gondolkodtam a megfelelő válaszon.
- Jól láttad, OTT nem sírtam.- toltam meg az ott szót.
- Szóval még is sírtál.- konstatálta. És valamiféle örömöt láttam felcsillanni a szemében.
- Látom ennek örülsz.- jegyeztem meg.
- Ne értsd félre én nem azért örülök... hanem mert így tudom, hogy tényleg neked is jelentett valamit a barátságunk. - magyarázta.Bólintottam de a szememet le nem vettem a fűről. Próbáltam feldolgozni a halottakat. Dorothy mindig ilyeneket mondogat de sose hittem neki, ahogy a legtöbb ember.
- Hahó Debbie!!!- legyezett az arcom előtt.
- Igen?- néztem fel rá.
- Na mit mondasz...?- kérdezte nagy valószínűséggel újból. Érdekesen néztem rá.- El mersz jönni hozzánk?
- Aha.- bólintottam.
- Akkor gyere.- állt fel én meg követtem. Elkezdtünk sétálni.
- Ez de fura...- motyogta. Nem tudtam mire mondja de nem volt kedvem megkérdezni. Egy jó ideig csak sétálunk amíg végül megérkeztünk.
- Ez ugyanaz a ház.- mondtam. Bólintott majd felléptünk a teraszra.
- Előbb bemegyek én.- bólintottam és hagytam, hogy bemenjen. Az ajtó becsukódott én pedig ott álltam. Nem tudtam, hogy elrohanjak vagy ne de végül valami miatt még is maradtam. Majd megint nyílt az ajtó. Niall nyitotta ki az ajtót és biccentve jelezte, hogy menjek be. A nappaliba senki nem volt.
- SRÁCOK!- üvöltötte Niall. Ezután gyors lábdobogást hallottam és szembe találtam magam a többiekkel.
- Ugye ti is látjátok...?- kérdezte Louis.
- De...- kezdte Harry. Érdeklődve döntögették a fejüket jobbra-balra és sokszor pislogtak.Megforgattam a szemem.
- Nektek is szia.- mondtam.
- Tényleg te vagy az Debora?- kérdezte Liam. Bólintottam. Üdvözlésképpen mindenki megölelt. Ne akartam mondani, hogy még mindig nem igazán vagyok ölelkezős típus de miután halottnak hittem őket mindegy...
Utoljára Liam ölelt meg. Olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt.
- Liam...nem...kapok...levegőt....-szuszogtam de még mindig ölelt. A vége az lett, hogy minden elsötétült.....................
- Debora Black!-csattant fel anya. Érdeklődve emeltem fel rá a tekintetem.- Ez így nem mehet tovább!
Nagyot sóhajtva kortyoltam a kakaómból. Pizsamába voltam mivel még reggel volt. Anya kifakadása abból származik, hogy megkérdezte mára mi a tervem. A válaszom pedig egy vállvonás volt, ami annyit jelentet, hogy egész nap a szobámba kuksolok. Nem hibáztatom a szüleimet, hisz nemrég a szemükben egy mindig vidám lány voltam, de most egy teáskanálban több élet van. A húgom már hozzám se mer szólni...
De hát most mit csináljak? Mégsem tehetek úgy mintha nem lennék letört...
- Debora...- sóhajtott mélyet anya.- Én természetesen megértem, hogy megvisel ez az egész. És már Hope sincs itt. De ez az élet rendje, és ettől még az élet megy tovább.
Én nem értem a szülőket. Amikor gyerek találkozik a halál fogalmával akkor mindig csak ezt mondják, hogy ez az élet rendje, meg hogy ettől még megy tovább. Ja és a kedvencem, hogy ettől még nem dől össze a világ. Jó értem, hogy ha a hörcsögöd halt meg akkor ezt mondják, de hogyha a legjobb barátaid egy jelentős része megy el akkor egy kicsit durva ezt mondani. Ezeken kívül még vannak ilyen, de azt most nem említem.
- Debbie, szerintem Niallék is azt akarnák, hogy boldogan élj tovább! Ezzel nem felejted el őket hisz benned élnek tovább.- próbált mosolyogni anya.
Na ezt nem hiszem el! Az előbb mondtam, hogy nem fogom ezeket említeni. És erre anya kimondja, hát ez csoda jó mondhatom. Ő is ezt akarná... a tipikus mondat amivel ha úgy vesszük érzelmileg megzsaroljuk az éppen gyászoló illetőt. Mivel ilyenkor azt érzed, hogy még mindig gyászolnál, de ha ezt a halott illető érdekében kellene felhagynod akkor azért csak meg kéne tenni...
- Csak arra kérlek, hogy menj egy kicsit ki az erdőbe ma, hogy szívj egy kis friss levegőt.- mondta anya szinte feladva. Majd az eléggé egyoldalúra sikerült beszélgetésünk után elkezdett bepakolni a mosogatógépbe. Én eközben nagyon elgondolkozva ittam a kakaómat. Miután elfogyasztottam felmentem a szobámba. Nagyot sóhajtva néztem szét a szobámba. Minden komor és rumlis... Meg akartam fogadni anya tanácsát és megpróbálni továbblépni. Csak a magam módján. Az első lépésnek is a szobám kitakarítását és átrendezését választottam. Elsőnek is áthúztam az ágyneműmet, majd levettem a falmatricákat. A szőnyegeket elvittem kiporolni. Porolás közben jutott eszembe, hogy a padláson vannak bútorok.
Így úgy döntöttem felmegyek oda. A padláson sok érdekes dolgot találtam. Végül is elvittem onnan egy fekete asztalt, egy hamburgeres babzsákfotelt (ezt még Niall-től kaptam csak nem illett az akkori szobámhoz így ide száműztük), három dobókocka puffot és egy faliképet. Egy szép festmény volt egy lányról. Aztán meg egy könyvet is elvittem unikornisosat. A szobámba lévő felesleget felvittem a padlásra. Amiket lehoztam szépen letisztítottam. Még porszívóztam is egy sort. Majd minden szépen betettem. A képet az ágyamhoz közel tettem és még mivel a fal üres maradt ezért feltettem egy Eiffel-tornyos falmatricát. A fal színe és szőnyegem volt a stabil. Valahogy ilyen lett a végére:
Ezután felöltöztem valami normálisabb ruhába. Majd az újonnan talált könyvvel leindultam a nappaliba olvasni.
- Azt hol találtad?- kérdezte meg anya rögtön amint leértem. Kicsit ideges volt.
- A padláson.- válaszoltam.
- A padláson?- ijedt meg. Nem értettem mire ez az ijedség.
- Igen.- válaszoltam.
- És nem szeretnél semmit se kérdezni?- fordult felém.
- Nem.- ráztam meg a fejem és szerintem az arcomról lerítt, hogy nem értek semmit. Anya kicsit megnyugodott.
- Amúgy örülök hogy végre jobb színben látlak.- mosolygott. Bólintottam majd levetettem magam a kanapéra és csak olvastam.
*************************************
Nem tudom mennyi ideje olvashattam. Csak arra riadtam fel, hogy anya szól itt az ebédidő. Ebéd közben mondtam anyának, hogy megfogadtam a tanácsát és elmegyek az erdőbe. Nagyon örült ennek, de azért megkérdeztem, hogy nem baj-e, hogy egyedül marad. A válasz nem volt. És igen egyedül voltunk itthon. Anya szabadságon volt, apa dolgozott, Dor pedig a barátnőinél.
Ebéd után még segítettem elpakolni anyának. Majd felszaladtam, felvettem egy kirándulós ruhát és pár nagyon fontos dolgot beletuszkoltam egy hátizsákba. (Pl. telefon, kézfertőtlenítő, szúnyog/kullancsriasztó...stb.)
Lementem majd egy gyors köszönés anyától és már kint is voltam a házból. Ha tudnátok, hogy milyen rég jártam kint.... Mivel eléggé a város központjában lakunk ezért sokat kellett sétálnom ahhoz, hogy eljussak az erdőbe. Amikor végül sikerült elérnem a célom, vagyis a határt a zajos város és a csöndes természet között lepihentem. Csak pár percre álltam meg kicsit pihegni, de aztán indultam tovább. Belevetettem magam a sűrűjébe. Egy ideig az ösvényen mentem de aztán meguntam és mentem a saját fejem után. Csönd volt és nyugalom. Még madarakat is csak ritkán hallottam. Egyszer hallottam pár furcsa zajt, de mivel elmúltak ezért mentem tovább. Egy furcsán kihalt részére értem az erdőnek. A fű enyhén le volt taposva, vagyis szoktak itt járni hozzám hasonló emberek is. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki az aki szintén letér az ösvényről amikor megint azt a furcsa zajt hallottam. Most nem halt el rögtön így elindultam a hang fele. Egy idő után egy bokor választott el csak a furcsa zajtól. Volt egy kis rés amin átláthattam így odaléptem leskelődni. És amit akkor láttam soha nem fogom elfelejteni..................................
Debbie szemszöge:
Egy hónapja........... Minden egy teljes hónapja történt. Egy hónap nagyon sok idő és hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mennyi minden romolhat el.
Pontosan emlékszem a napra amikor elkezdődött a szerencsétlenségem.
Visszaemlékezés:
Teljesen vidáman sétáltam hazafele. A kedvenc zenémet hallgattam, jó idő volt és még a suliban is jó jegyeket kaptam. Amint beléptem az ajtón köszöntem:
- Sziasztok! Megjöttem.- majd azzal ledobtam a táskámat és levettem a tornacsukám. Érdekes módon senki nem köszönt vissza és a palacsinta illatot sem éreztem. Pedig pénteken mindig az várt otthon.
Érdeklődve mentem be a nappaliba ahol anya ült a fotelben úgy mint akit sokkoltak.
- Anya!- guggoltam le mellé.- Mi a baj?
Láttam, hogy levelek vannak a kezében és a telefonja. Már kezdem azt hinni, hogy esetleg pénzügyi gondjaink akadtak. Anya nagyon lassan de reagált. Rám emelte a tekintetét és amint meglátott sírni kezdett.
- Anya, anya, mi az? Mi történt?- odanyújtotta a levelet. A kezembe vettem és olvasni kezdtem. Azok a sorok égettek. Öt darab levél volt amiben tudatták, hogy Niall, Liam, Louis, Harry és Zayn autóbalesetben meghaltak. És le voltak írva a temetési dátumok. Mindegyik fiú a szülővárosában lesz eltemetve és erre meghívtak minket.
- Ez....ez lehetetlen.- motyogtam magam elé.
- Sajnálom kincsem.- tette a kezét a vállamra anya. Felálltam és a szobámba rohantam. Az ajtót úgy bevágtam, hogy a ház is megremegett. Az ágyam alatt lévő emlékes dobozt vettem elő. Sose nyitottam volna ki. Úgy gondoltam, hogy majd ha öreg leszek akkor nyitom ki. De változott a helyzet. Niallnek soha nem mutattam meg, mert tudtam kicikizné... Óóó Niall. Bárcsak élne. A dobozba kicsi korunk óta összegyűjtött fényképek, levelezések, ajándékok és ilyenek voltak. Az első képen mi voltunk kisbabaként egymásmellé fektetve. Majd jött a többi. Óvodában mindketten tetőtől talpig sárosan állunk egy akkora homokvár mellett mint mi magunk. Niall első sulis napján. Szülinapi fotók. Mi ahogy sár csatázunk, fára mászunk vagy ahogy integetünk a fán lévő bunkerunkból. Egy fadarab amibe bevéstük a nevünket. Egy levelezés amikor össze volt vonva a napközi és egymás mellett ültünk. És még sok ilyen kis apró kincs a gyerekkorunkról. Aztán már jött a kamaszkor. Niall ahogy befestette a haját szőkére. Szilveszteri buli. Ahogy elmegy az X-faktorba. Majd végül meglátom a közös képeket a többi fiúval.
Nem gondoltam, hogy ennyire sírok majd, de amíg ezeket néztem végig bőgtem. Sose voltam az a fajta aki sír mert elesett, vagy mert megütötték. De amikor valakit elvesztek az nagyon fáj.
Jó ideig sírtam. Egy idő után eljutottam arra a pontra ahol nem akartam elhinni, hogy ez történt.
Mérges voltam. Hogy miért? Azért mert nem becsültem meg azt az idő amíg velük voltam. Mérgemet a falamon töltöttem ki. Olyan erősen püföltem hogy a vakolat lejött, engem pedig a kórházba kellett vinni mert megzúzódott a kezem. Bekötözték. De engem nem érdekelt mert az a hiányt, azt a fájdalamat nem tudták meggyógyítani.
Nem tudom, hogy sikerült de most egyszerűen olyan gyengének éreztem magam és érzékenynek. Dor amikor megtudta jobban sírt mint én. Ezért elhatároztam, hogy az ő kedvéért megpróbálok erős lenni. Csak akkor sírtam.
Visszaemlékezés vége.
Az után a nap után nagyon sok időt töltöttem Hope-nál. És nem azért mert én akartam, hanem mert ő látta, hogy nem szabad egyedül lennem. Örültem a társaságának. Tartotta bennem a lelket. Még azt is felajánlotta, hogy elkísér a temetésekre. Nemet mondta, mert tudtam, hogy nem ismerne senkit és csak kényelmetlenül érezné magát.
A temetéseken nem sírtam. De nem is maradt meg szinte semmi az emlékezetemben. Csak az amikor láttam a holtesteket. Ezután a trauma után még nagyobb szükségem lett Hope-ra. A suliban próbáltam a jó formámat mutatni nem mintha ez a tanárokat érdekelte volna. A sulit újítani kezdték így már június 1.-én letudtuk az évzárót és mindenki mehetett dolgára.
Majd jött a következő rossz. Hope betöltötte a 18-at...
A szülei azt mondták reggel köszöntsem föl, mivel este neki is el kell utaznia a nővéréhez. De úgy, hogy nem jön vissza. Elbúcsúztunk egymástól, de a repülővel együtt még egy kis részem távozott.
Egyáltalán nem értettem, hogy mi ez a *agyerek18lettígyküldjükelkülföldre* mánia a Williams családban.
Otthon átlagosan csak ültem a szobámban. Egyre többször fájt a fejem és a fogam. Amikor kutyasípot használtak meghallottam. Szerintem e nem olyan érdekes mert sok ilyen ember van akinek érzékeny a hallása.
Odakint tombolt a nyár én pedig olyan hideget éreztem mint még soha. Dor mindig próbált felvidítani, de egy halvány mosolynál nem futotta többre.Mivel én mindig csak arra gondoltam, hogy mi rosszat tehettem, hogy ezt érdemeljem.
Aztán egyszer csak a szüleim megelégelték a zombi viselkedésemet...
Niall szemszöge:
Hol vagyok? Mi történt? És miért van ilyen sötét? Ezek a gondolatok futottak át az agyamon. Kinyitottam a szemem és egy sikátorban voltam.
- Mégis mit keresek itt?- kérdeztem magamtól. A torkom égett. És furcsán nem voltam másnapos, pedig tisztán emlékszem, hogy berúgtam. Nagy nehezen feltápászkodtam a földről. Elindultam a fény felé. Vonszolnom kellett magamat. Egyszer csak felbuktam.
- Ne anya még öt percet.- hallottam Harry hangját. Hátranéztem és tényleg ő volt az.
- Harry?- kérdeztem.
- Mi van?- kérdezte vissza csukott szemmel. Mondjuk nem értem, hogy ezt, hogy láttam olyan sötétben, de mindegy.
- Hol vagyunk?- kérdeztem hátha ő tudja.
- Ezt most miért kérdezed?- nyitotta ki a szemét. Majd annyira meglepődött, hogy felült.- Hol az istenben vagyunk?
- Harry?- kérdezte egy hang a távolból.
- Ki az?- kérdezte Harry rémülten.
- Én vagyok az, Louis.- amint ezt kimondta kirajzolódott az alakja a sötétben. Majd még két másik alak.
- Mégis mit keresünk itt?- ült le mellém Zayn. Louis és Liam is leültek.
- Nem tudom rohadtul be voltam rúgva ahhoz, hogy emlékezzek.- vallotta be őszintén Harry.
- Nektek nem ég a torkotok?- kérdeztem. Mind bólogattak.
- Na jó én nem maradok itt.- állt fel Liam majd elindult.
- És ha azt hiszik az emberek, hogy meghaltunk?- kérdezte Louis.
- Az... nem lehet.- mondta Liam és remegett a hangja.
- És ha már Debbie is tudja, hogy meghaltunk? Akkor nem lesz esélyed, hogy járjatok.- cukkolta Harry.
- Harry fogd be!- sziszegte Liam miközben visszafordult hozzánk. A szeme fura volt és, és.............és vámpírfoga volt. Mind a négyen halálra rémültünk ezen a reakcióján.
- Li-am.- remegett a hangom.
- Mi az nem vagyok ennyire ijesztő.- vágott értetlen fejet.
- Haver néztél már tükörbe.- mondta Louis. Ekkor bevillant egy kép.
- A lány....- szólaltam meg.
- Tessék?- kérdezték egyszerre.
- A lány. Ott volt a koncerten egy utáló. Majd mi idejöttünk részegen. Sorra eltűntetek és felordítottatok, majd én is. Az a lány volt és.....- a nyakamhoz kaptam.- Megharapott.
- Niall, vámpírok nincsenek.- forgatta a szemét Liam.
- Csak gondolj bele! Ég a torkunk, egy kis heg van a nyakunkon és az előbb a reakciód.- mondtam. Mind a nyakukhoz kaptak. A nyelvemmel végigsimítottam a fogsorom, de nem volt szemfogam.
- Ez valami átmeneti dolog lehet mert Liamnek már nincsenek agyarai.- zavarta meg a gondolatmenetemet Zayn.
- Ja csak nem tudjuk, hogy ezek mivel járnak...- mondta Harry. Közösen megegyeztünk abban, hogy most visszamegyünk a hotelba és majd később megbeszéljük hogyan tovább. Fogalmam sem volt hol vagyunk. Még szerencse, hogy meg volt a mobilunk. GPS-szel megterveztük az útvonalat.
******************************
Nagy nehezen sikerült csak visszatalálni. Paul már ott idegeskedett a szobánkba.
- Fiúk, mégis hol az Istenbe jártatok???- kérdezte Paul. Ahogy megéreztem az illatát bennem volt a gyilkolási vágy. De nem... szabad.
- Én mentem kajálni.- rohantam a konyhába. Megtaláltam a chipseket és tömni kezdtem magamba. Rossz íze volt de inkább ezt tömtem magamba. A konyhából láttam ahogy a fiúk küzdenek magukkal, hogy ne vessék magukat Paulra. Amikor Harry már nem bírt magával csatlakozott hozzám.
- A rohadt életbe! Ezt nem folytathatjuk!- sziszegte nekem két falat között Harry.
- Tudom. Amint elmegy meg kell beszélnünk ezt.- néztem rá.
Nem tudom, hogy sikerült de Paul életben elhagyta a szobánkat. Csak az volt a gond, hogy vagy 2-óráig itt volt és nem értette miért zabálunk mindannyian.
- Na jó...- csukta be Paul mögött az ajtót Liam. - Mi legyen?
- Mennyire igaz az Alkonyat?- kérdezte Louis.
- Mégis miért?- kérdeztem.
- Mert akkor tudnánk állatokat enni emberek helyett.- mondta Louis.
- Nem is mondtál hülyeséget.- helyeselt Liam.
- Csak az a baj, hogy a filmben több száz évig tartott a vámpíroknak, hogy ne öljenek embert.- mondta Harry.
- Igaz, de megpróbálhatnánk.- vetettem fel.- Bár így sem maradhatunk az "ember" világban.
Mind érzékelték az idézőjeleket az ember szónál.
- Miért nem maradhatunk?- kérdezte Zayn.
- Több száz éven mit nem értesz?- kérdezte Liam.
- De akkor se tűnhetünk csak úgy el.- mondta Zayn. Ezen mind elgondolkoztunk.
- Valahogy el kell játszani a halálunkat.- komorodott el Louis. Ami elég ritka.
- De hogy?- kérdeztem.
- Ma 4-kor lesz egy sajtótájékoztató.- mondta Harry.- Esetleg kezdte.
- De nem limuzinnal jönnek értünk?- kérdeztem.
- Nem Paul nem tudott bérelni. Így Louis fog vezetni.- szólt Liam. Csönd uralkodott a szobában. Mind egyre gondoltunk....
- Autóbaleset.- mondtuk egyszerre. Mind komorak voltunk a nap további részében. Én elmentem a szobámba és még egy utolsót tweeteltem. Elég vidámat írtam. Majd megláttam egy felugró ablakot. Videóhívás Debbie-től. Még mielőtt megnyitottam volna mosolyt erőltettem az arcomra. Majd megláttam őt vigyorogva és egyszeriben sokkal nehezebb lett mosolyognom.
- Sziaaaaa!- köszönt bele a kamerába.
- Szia! Mi ez a kitörő öröm?- mosolyogtam, bár nem szívből.
- Rám jött az 5 perc.- nevetett.
- Óóó értem.- ekkor bejött Dorothy is a képbe.
- Kivel beszélsz?- hallottam a hangját.
- Niallel. Gyere ülj ide.- hívta a húgát. Így már mind ketten ott voltak. Velük beszélgettem amikor Dorothynak el kellett mennie fürödni. Amint hallottam az ajtócsapódást ami az jelezte, hogy Dorothy kiment, Debbie elkomorult.
- Niall mi a baj?- kérdezte.
- Semmi.- ráztam meg a fejem.
- Niall azt hiszem ismerlek már annyi ideje, hogy tudjam mikor van műmosolyod.- nézett és még gépen keresztül is égetett a tekintete.
- Figyelj semmi. Csak már sok ideje nem aludtam.
- Ha te mondod. De akkor inkább menj aludni.- látszott rajta, hogy nem hisz nekem. Ekkor Harry bejött az ajtón és mutatta az óráját kocogtatva, hogy idő van.
- Hát az nem megy mert sajtótájékoztató lesz. Úgyhogy most mennem kell sajnálom. Szia!- mondtam.
- Rendben. Megértem, hogy olyan elfoglalt ember vagy Mr. Lányokezreiimádnak.- grimaszolt- De szia!
Kikapcsoltam a kamerát. Debbienek még most is sikerült mosolyt csalni az arcomra. Még most is és utoljára..... Mikor ez megint tudatosult bennem a tenyerembe hajtottam az arcom.
- Indulhatunk?- kérdezte Harry. Bólintottam felvettem a dzsekim és még ár ruhát belegyömöszöltem egy hátizsákba és indultunk. A kocsiba Louis ült a volán mögé, én az anyós ülésre. Liam mögöttem, Zayn középen, Harry pedig Louis mögött. Ahogy mentem felötlött a kérdés, hogy véreznünk kéne.
- Fiúk, hogy fogunk vérezni?- kérdeztem.
- Megoldottam azt is.- mondta Liam.
- De...?- kezdtem volna kérdezni.
- Inkább ne kard tudni, hogy.- nézett ki az ablakon könnyezve. Vagyis ölt... Amikor már egy kicsit forgalommentesebb helyre értünk, mind felsóhajtottunk.
- Akkor...- kezdte Louis.- kezdjük........- sóhajtott majd félre húzta a kormányt. Bele egy oszlopba...
Niall szemszöge:
A rituálé szerűség után valósággal berobbantunk a színpadra.
- Helló New Yooork!- üvöltötte Harry. A rajongóink sikítozni kezdtek.
- Na mizu van?- kérdezte Louis. Amíg ez zajlott én fel vettem a gitáromat. Azzal elkezdtem játszani a Teenage Dirtbag ritmusát. Ezzel a dallal kezdtünk és jött a többi.
Midnight Memorise
Best Song Ever
You and I
Better Than Words
Little White Lies
Don't Forget Where You Belong
Nekem ez a kedvenc dalom mind közül. Ez emlékeztet az otthonomra, plussz én munkálkodtam benne a legtöbbet.
Még játszottunk dalokat a régebbi számaink közül is.
Sokat hülyéskedtünk két dal közt. Liam lelocsolt a vizével, én meg csak, hogy megháláljam belelöktem a tócsába. Meg még ilyen durva dolgok történtek.
*****************************************
Az utolsó előtti dalnál történt egy eléggé idegesítő dolog. Ne tudom, hogy miért kaptam fel ennyire rajta a vizet.... De akkor nagyon fura volt. Épp énekelte Louis a szólóját amikor a közönségben megláttam egy lányt aki épp bemutat nekem. És grimaszol. Én csak enyhén mutattam neki, hogy ,,Kinyírlak". Nem értem ha nem is szeret minket akkor mi a francért jön ide???
A lány csak gonoszan elvigyorodott. És egy *kihíváselfogadva* arcot vágott. Egyet pislogtam majd eltűnt. Zavartan néztem majd a sok pislogás után sem láttam. Hamar vissza kellet rázódnom a jelenbe mivel Louis abbahagyta a szólóját. Vagyis én következtem. A koncert végén csináltunk egy selfie-t Liamnek hála. Mostanában kicsit Instagram mániás lett.
- Mindenkinek további jó éjszakát!- üvöltöttem majd elmentünk. Most következtek a autogramm osztások és fényképezkedések. Miközben fényképezkedtünk mintha megint láttam volna azt a titokzatos lányt aki bemutatott. A szeme furcsán világított. Amikor végeztünk Zayn-nek remek ötlete támadt.
- Srácok nem megyünk el bulizni?- kérdezte.
- De menjünk!- mondta Louis. A hotelbe a hátsó ajtón mentünk be mert az igazgató megengedte. Gyors letettük a cuccunkat. Én még átvettem a felsőmet majd indultunk is. Több klubban is voltunk. És mindannyian seggrészegre ittuk magunkat. Csak azt vettem észre, hogy összevissza megyek a bárban. Minden lány flörtölni szeretett volna velem, de olyan részeg voltam, hogy ezt nem vettem észre.
- Liam...- röhögtem.- Nem megyünk?- kérdeztem Bólintott. Megkerestük a többieket és elkezdtünk botladozni az utcákon. Fogalmam sincs, hogy lyukadtunk ki egy sötét sikátorba. Mintha valami erre késztetett volna. De részegen az ember nem tudod világmegváltó dolgokról gondolkodni.
Liam egyszer csak eltűnt mellőlem.
- Liam?- kérdeztem nevetve. Semmi. Ordítás. Majd kicsit felgyorsultak a dolgok. Sorra tűntek el. Liam után Harry, majd, Zayn és Louis. És az eltűnések után az eltűnt ember ordított. Nem tudom mi történhetett. Minden olyan sötét volt és zavaros. Plusz a piától a józan ítélőképességem is felmondta a szolgálatot. Majd egyszer csak valami nekilökött a falnak.
- Né már itt van a "kinyírlak" alak is!- vigyorodott el. Ez az a lány lenne aki a koncerten volt? Mégis mit keres itt?
- Szijja!- röhögtem. Egyáltalán nem tudom, hogy miért nem féltem. Pedig rohadt ijesztő külseje van.
- Jó részeg vagy! De mindegy legalább egy kicsit berúgok én is.- vonta meg a vállát. A szeme furcsán csillogott. És teljesen feketén láttam.
- Csak próbálj meg életben maradni.- suttogta a fülembe.
Aztán perzselő fájdalmat éreztem a nyakamon. Mintha két 1000 fokos vasrudat tartottak volna oda.
Majd minden......Elsötétül.................................................................................
