Minden embernek megvan a saját kis világa. Ami azt tartalmazz, hogy miben hisz. Bár igaz a legtöbb ember nem hiszi el, ha valami fantasztikus dolog történik körülötte. Az én felfogásom is ilyen volt amíg, át nem néztem azon a kis résen. Egy embert láttam és egy őzet. Az őz halott volt és körülötte volt egy-két kisebb vértócsa. Nem értettem, hogy az az ember mit csinál ott. Furcsán ismerős volt az alak, de nem tudtam miért. Morgást hallottam. Nem vagyok ijedős fajta, de azért megéreztem, hogy jobb ha most lelépek. De a kíváncsiságom miatt most is bajba keveredtem. Mivel még nézni akartam ezért csak hátráltam. És hátrálás közben megtörtén az a tipikus eset, ami átlagosan csak filmekben történik meg... Ráléptem egy faágra, ami hangos recsegő hangot adott ki. Erre az illető felkapta a fejét és... és megfordult. Többször kellett pislognom mire rájöttem ki az. Szerintem ő nem tudta ki vagyok a bokortól. Pár pillanat alatt végigmértem: vörös szem, fehér bőr és a szája körül vér. Kicsit sikerült beparáznom, de tudtam, hogy még ő az. Még szinte fel sem fogtam a kinézetét mér rögtön visszaváltozott... vagy nem is tudom, hogy fogalmazhatnám meg normálisan. A szeme visszavette az eredeti színét, úgyszintén a bőre is. A szájáról pedig letörölte a vért.
- Ki az?- kérdezte. Hallgattam mert a torkom összeszorult és egy szó sem jött ki rajta. Még egy lépést hátráltam, majd még egyet. Természetesen itt is recsegett ropogott alattam a talaj. Ő átugrotta a bokrot. Guggolva érkezett a földre és a feje is le volt hajtva. Majd felállt így szemtől szemben álltam vele.
- Debora...- kerekedett ki a szeme.
- Szia Niall!- köszöntem majd a torkomat köszörültem. Látszott rajta, hogy nem tudja hova tenni ezt az egészet.
- Én...- kezdte.
- Hagyd! Láttam amit láttam.- mondtam. Igazából nem tudom, hogy ilyenkor mit mondhatna az ember...
- Szóval láttad...- sütötte le a szemét.
- Hogyan?- kérdeztem meg. Mosolyra húzódott a szája és a fejét csóválta. Kérdőn néztem rá.
- Találkozol velem aki meghalt egy autóbalesetben tudtoddal. Még azt is látod, hogy vámpír lett, ami egy nemlétező lény és te csak annyit kérdezel, hogy hogyan. - nézett fel rám.- Azért még engem is megleptél ezzel a reagálásoddal.
- Azért szerintem a meglepetésekben te viszed a pálmát...- motyogtam.- Na de válaszolj!
- Szerintem ehhez ülj le!- feszengve de leültem mellé (mivel közben ő is leült).
- Na az úgy kezdődött, hogy......- gondolkodott.- ...részeg voltam.
- Hogy miért nem lepődöm meg?- forgattam a szemem bár közben erősen a füvet szugeráltam (amit megjegyzem tépkedtem). És akkor elmesélte az egészet. Néhol kicsit megrökönyödtem. De aztán egy olyan kérdést tett fel amivel meglepett.
- Nem sírtál a temetéseken... Hogyhogy?- kérdezte. A fejemet felemeltem a válaszadáshoz és akkor láttam, hogy szomorúan néz engem. Jó ideig gondolkodtam a megfelelő válaszon.
- Jól láttad, OTT nem sírtam.- toltam meg az ott szót.
- Szóval még is sírtál.- konstatálta. És valamiféle örömöt láttam felcsillanni a szemében.
- Látom ennek örülsz.- jegyeztem meg.
- Ne értsd félre én nem azért örülök... hanem mert így tudom, hogy tényleg neked is jelentett valamit a barátságunk. - magyarázta.Bólintottam de a szememet le nem vettem a fűről. Próbáltam feldolgozni a halottakat. Dorothy mindig ilyeneket mondogat de sose hittem neki, ahogy a legtöbb ember.
- Hahó Debbie!!!- legyezett az arcom előtt.
- Igen?- néztem fel rá.
- Na mit mondasz...?- kérdezte nagy valószínűséggel újból. Érdekesen néztem rá.- El mersz jönni hozzánk?
- Aha.- bólintottam.
- Akkor gyere.- állt fel én meg követtem. Elkezdtünk sétálni.
- Ez de fura...- motyogta. Nem tudtam mire mondja de nem volt kedvem megkérdezni. Egy jó ideig csak sétálunk amíg végül megérkeztünk.
- Ez ugyanaz a ház.- mondtam. Bólintott majd felléptünk a teraszra.
- Előbb bemegyek én.- bólintottam és hagytam, hogy bemenjen. Az ajtó becsukódott én pedig ott álltam. Nem tudtam, hogy elrohanjak vagy ne de végül valami miatt még is maradtam. Majd megint nyílt az ajtó. Niall nyitotta ki az ajtót és biccentve jelezte, hogy menjek be. A nappaliba senki nem volt.
- SRÁCOK!- üvöltötte Niall. Ezután gyors lábdobogást hallottam és szembe találtam magam a többiekkel.
- Ugye ti is látjátok...?- kérdezte Louis.
- De...- kezdte Harry. Érdeklődve döntögették a fejüket jobbra-balra és sokszor pislogtak.Megforgattam a szemem.
- Nektek is szia.- mondtam.
- Tényleg te vagy az Debora?- kérdezte Liam. Bólintottam. Üdvözlésképpen mindenki megölelt. Ne akartam mondani, hogy még mindig nem igazán vagyok ölelkezős típus de miután halottnak hittem őket mindegy...
Utoljára Liam ölelt meg. Olyan erősen, hogy alig kaptam levegőt.
- Liam...nem...kapok...levegőt....-szuszogtam de még mindig ölelt. A vége az lett, hogy minden elsötétült.....................
- Debora Black!-csattant fel anya. Érdeklődve emeltem fel rá a tekintetem.- Ez így nem mehet tovább!
Nagyot sóhajtva kortyoltam a kakaómból. Pizsamába voltam mivel még reggel volt. Anya kifakadása abból származik, hogy megkérdezte mára mi a tervem. A válaszom pedig egy vállvonás volt, ami annyit jelentet, hogy egész nap a szobámba kuksolok. Nem hibáztatom a szüleimet, hisz nemrég a szemükben egy mindig vidám lány voltam, de most egy teáskanálban több élet van. A húgom már hozzám se mer szólni...
De hát most mit csináljak? Mégsem tehetek úgy mintha nem lennék letört...
- Debora...- sóhajtott mélyet anya.- Én természetesen megértem, hogy megvisel ez az egész. És már Hope sincs itt. De ez az élet rendje, és ettől még az élet megy tovább.
Én nem értem a szülőket. Amikor gyerek találkozik a halál fogalmával akkor mindig csak ezt mondják, hogy ez az élet rendje, meg hogy ettől még megy tovább. Ja és a kedvencem, hogy ettől még nem dől össze a világ. Jó értem, hogy ha a hörcsögöd halt meg akkor ezt mondják, de hogyha a legjobb barátaid egy jelentős része megy el akkor egy kicsit durva ezt mondani. Ezeken kívül még vannak ilyen, de azt most nem említem.
- Debbie, szerintem Niallék is azt akarnák, hogy boldogan élj tovább! Ezzel nem felejted el őket hisz benned élnek tovább.- próbált mosolyogni anya.
Na ezt nem hiszem el! Az előbb mondtam, hogy nem fogom ezeket említeni. És erre anya kimondja, hát ez csoda jó mondhatom. Ő is ezt akarná... a tipikus mondat amivel ha úgy vesszük érzelmileg megzsaroljuk az éppen gyászoló illetőt. Mivel ilyenkor azt érzed, hogy még mindig gyászolnál, de ha ezt a halott illető érdekében kellene felhagynod akkor azért csak meg kéne tenni...
- Csak arra kérlek, hogy menj egy kicsit ki az erdőbe ma, hogy szívj egy kis friss levegőt.- mondta anya szinte feladva. Majd az eléggé egyoldalúra sikerült beszélgetésünk után elkezdett bepakolni a mosogatógépbe. Én eközben nagyon elgondolkozva ittam a kakaómat. Miután elfogyasztottam felmentem a szobámba. Nagyot sóhajtva néztem szét a szobámba. Minden komor és rumlis... Meg akartam fogadni anya tanácsát és megpróbálni továbblépni. Csak a magam módján. Az első lépésnek is a szobám kitakarítását és átrendezését választottam. Elsőnek is áthúztam az ágyneműmet, majd levettem a falmatricákat. A szőnyegeket elvittem kiporolni. Porolás közben jutott eszembe, hogy a padláson vannak bútorok.
Így úgy döntöttem felmegyek oda. A padláson sok érdekes dolgot találtam. Végül is elvittem onnan egy fekete asztalt, egy hamburgeres babzsákfotelt (ezt még Niall-től kaptam csak nem illett az akkori szobámhoz így ide száműztük), három dobókocka puffot és egy faliképet. Egy szép festmény volt egy lányról. Aztán meg egy könyvet is elvittem unikornisosat. A szobámba lévő felesleget felvittem a padlásra. Amiket lehoztam szépen letisztítottam. Még porszívóztam is egy sort. Majd minden szépen betettem. A képet az ágyamhoz közel tettem és még mivel a fal üres maradt ezért feltettem egy Eiffel-tornyos falmatricát. A fal színe és szőnyegem volt a stabil. Valahogy ilyen lett a végére:
Ezután felöltöztem valami normálisabb ruhába. Majd az újonnan talált könyvvel leindultam a nappaliba olvasni.
- Azt hol találtad?- kérdezte meg anya rögtön amint leértem. Kicsit ideges volt.
- A padláson.- válaszoltam.
- A padláson?- ijedt meg. Nem értettem mire ez az ijedség.
- Igen.- válaszoltam.
- És nem szeretnél semmit se kérdezni?- fordult felém.
- Nem.- ráztam meg a fejem és szerintem az arcomról lerítt, hogy nem értek semmit. Anya kicsit megnyugodott.
- Amúgy örülök hogy végre jobb színben látlak.- mosolygott. Bólintottam majd levetettem magam a kanapéra és csak olvastam.
*************************************
Nem tudom mennyi ideje olvashattam. Csak arra riadtam fel, hogy anya szól itt az ebédidő. Ebéd közben mondtam anyának, hogy megfogadtam a tanácsát és elmegyek az erdőbe. Nagyon örült ennek, de azért megkérdeztem, hogy nem baj-e, hogy egyedül marad. A válasz nem volt. És igen egyedül voltunk itthon. Anya szabadságon volt, apa dolgozott, Dor pedig a barátnőinél.
Ebéd után még segítettem elpakolni anyának. Majd felszaladtam, felvettem egy kirándulós ruhát és pár nagyon fontos dolgot beletuszkoltam egy hátizsákba. (Pl. telefon, kézfertőtlenítő, szúnyog/kullancsriasztó...stb.)
Lementem majd egy gyors köszönés anyától és már kint is voltam a házból. Ha tudnátok, hogy milyen rég jártam kint.... Mivel eléggé a város központjában lakunk ezért sokat kellett sétálnom ahhoz, hogy eljussak az erdőbe. Amikor végül sikerült elérnem a célom, vagyis a határt a zajos város és a csöndes természet között lepihentem. Csak pár percre álltam meg kicsit pihegni, de aztán indultam tovább. Belevetettem magam a sűrűjébe. Egy ideig az ösvényen mentem de aztán meguntam és mentem a saját fejem után. Csönd volt és nyugalom. Még madarakat is csak ritkán hallottam. Egyszer hallottam pár furcsa zajt, de mivel elmúltak ezért mentem tovább. Egy furcsán kihalt részére értem az erdőnek. A fű enyhén le volt taposva, vagyis szoktak itt járni hozzám hasonló emberek is. Azon gondolkoztam, hogy vajon ki az aki szintén letér az ösvényről amikor megint azt a furcsa zajt hallottam. Most nem halt el rögtön így elindultam a hang fele. Egy idő után egy bokor választott el csak a furcsa zajtól. Volt egy kis rés amin átláthattam így odaléptem leskelődni. És amit akkor láttam soha nem fogom elfelejteni..................................
