Egy hónapja........... Minden egy teljes hónapja történt. Egy hónap nagyon sok idő és hihetetlen, hogy ennyi idő alatt mennyi minden romolhat el.
Pontosan emlékszem a napra amikor elkezdődött a szerencsétlenségem.
Visszaemlékezés:
Teljesen vidáman sétáltam hazafele. A kedvenc zenémet hallgattam, jó idő volt és még a suliban is jó jegyeket kaptam. Amint beléptem az ajtón köszöntem:
- Sziasztok! Megjöttem.- majd azzal ledobtam a táskámat és levettem a tornacsukám. Érdekes módon senki nem köszönt vissza és a palacsinta illatot sem éreztem. Pedig pénteken mindig az várt otthon.
Érdeklődve mentem be a nappaliba ahol anya ült a fotelben úgy mint akit sokkoltak.
- Anya!- guggoltam le mellé.- Mi a baj?
Láttam, hogy levelek vannak a kezében és a telefonja. Már kezdem azt hinni, hogy esetleg pénzügyi gondjaink akadtak. Anya nagyon lassan de reagált. Rám emelte a tekintetét és amint meglátott sírni kezdett.
- Anya, anya, mi az? Mi történt?- odanyújtotta a levelet. A kezembe vettem és olvasni kezdtem. Azok a sorok égettek. Öt darab levél volt amiben tudatták, hogy Niall, Liam, Louis, Harry és Zayn autóbalesetben meghaltak. És le voltak írva a temetési dátumok. Mindegyik fiú a szülővárosában lesz eltemetve és erre meghívtak minket.
- Ez....ez lehetetlen.- motyogtam magam elé.
- Sajnálom kincsem.- tette a kezét a vállamra anya. Felálltam és a szobámba rohantam. Az ajtót úgy bevágtam, hogy a ház is megremegett. Az ágyam alatt lévő emlékes dobozt vettem elő. Sose nyitottam volna ki. Úgy gondoltam, hogy majd ha öreg leszek akkor nyitom ki. De változott a helyzet. Niallnek soha nem mutattam meg, mert tudtam kicikizné... Óóó Niall. Bárcsak élne. A dobozba kicsi korunk óta összegyűjtött fényképek, levelezések, ajándékok és ilyenek voltak. Az első képen mi voltunk kisbabaként egymásmellé fektetve. Majd jött a többi. Óvodában mindketten tetőtől talpig sárosan állunk egy akkora homokvár mellett mint mi magunk. Niall első sulis napján. Szülinapi fotók. Mi ahogy sár csatázunk, fára mászunk vagy ahogy integetünk a fán lévő bunkerunkból. Egy fadarab amibe bevéstük a nevünket. Egy levelezés amikor össze volt vonva a napközi és egymás mellett ültünk. És még sok ilyen kis apró kincs a gyerekkorunkról. Aztán már jött a kamaszkor. Niall ahogy befestette a haját szőkére. Szilveszteri buli. Ahogy elmegy az X-faktorba. Majd végül meglátom a közös képeket a többi fiúval.
Nem gondoltam, hogy ennyire sírok majd, de amíg ezeket néztem végig bőgtem. Sose voltam az a fajta aki sír mert elesett, vagy mert megütötték. De amikor valakit elvesztek az nagyon fáj.
Jó ideig sírtam. Egy idő után eljutottam arra a pontra ahol nem akartam elhinni, hogy ez történt.
Mérges voltam. Hogy miért? Azért mert nem becsültem meg azt az idő amíg velük voltam. Mérgemet a falamon töltöttem ki. Olyan erősen püföltem hogy a vakolat lejött, engem pedig a kórházba kellett vinni mert megzúzódott a kezem. Bekötözték. De engem nem érdekelt mert az a hiányt, azt a fájdalamat nem tudták meggyógyítani.
Nem tudom, hogy sikerült de most egyszerűen olyan gyengének éreztem magam és érzékenynek. Dor amikor megtudta jobban sírt mint én. Ezért elhatároztam, hogy az ő kedvéért megpróbálok erős lenni. Csak akkor sírtam.
Visszaemlékezés vége.
Az után a nap után nagyon sok időt töltöttem Hope-nál. És nem azért mert én akartam, hanem mert ő látta, hogy nem szabad egyedül lennem. Örültem a társaságának. Tartotta bennem a lelket. Még azt is felajánlotta, hogy elkísér a temetésekre. Nemet mondta, mert tudtam, hogy nem ismerne senkit és csak kényelmetlenül érezné magát.
A temetéseken nem sírtam. De nem is maradt meg szinte semmi az emlékezetemben. Csak az amikor láttam a holtesteket. Ezután a trauma után még nagyobb szükségem lett Hope-ra. A suliban próbáltam a jó formámat mutatni nem mintha ez a tanárokat érdekelte volna. A sulit újítani kezdték így már június 1.-én letudtuk az évzárót és mindenki mehetett dolgára.
Majd jött a következő rossz. Hope betöltötte a 18-at...
A szülei azt mondták reggel köszöntsem föl, mivel este neki is el kell utaznia a nővéréhez. De úgy, hogy nem jön vissza. Elbúcsúztunk egymástól, de a repülővel együtt még egy kis részem távozott.
Egyáltalán nem értettem, hogy mi ez a *agyerek18lettígyküldjükelkülföldre* mánia a Williams családban.
Otthon átlagosan csak ültem a szobámban. Egyre többször fájt a fejem és a fogam. Amikor kutyasípot használtak meghallottam. Szerintem e nem olyan érdekes mert sok ilyen ember van akinek érzékeny a hallása.
Odakint tombolt a nyár én pedig olyan hideget éreztem mint még soha. Dor mindig próbált felvidítani, de egy halvány mosolynál nem futotta többre.Mivel én mindig csak arra gondoltam, hogy mi rosszat tehettem, hogy ezt érdemeljem.
Aztán egyszer csak a szüleim megelégelték a zombi viselkedésemet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése